Hétközben dolgoztunk, minden nap 100 km oda vissza munkába, nagyon kimerítő, így eleve szombatra igértem meg, hogy felmegyünk. Vittünk tojást, sajtot, mandarint, csokit csak Lidának, mert azért rákérdeztem vehetek e a gyerekeknek csokit, azt mondta inkább gyümölcsöt. Szalámit nem mertem venni, mert nem voltam biztos a vallási hovatartozásukban, így egy csirkés krémet vittem. Gyerekeknek is csak pici dolgokat, Lida semmit nem akart mondani mire van szükségük.
Még szombat reggel szaladoztam tojásért, nagybátyámhoz, anyum sütött, lekvár, kocsi töltés, férjem még mindig hulla fáradt, mire összevakartam dél elmúlt, hogy elindultunk. Fél 3kor érkeztünk. Hihetetlen találkozás újra 2007 után. 15 év története, Lida mindent elmesélt Nevettünk, azt mondta emlékszel mindig azt mondtam, arabbal soha, főleg nem egyiptomival, és most nézd meg itt vagyok 3 fél arab gyerekkel. Elmesélte hogyan és miért költözött haza tavaly novemberben, mert nem értettem, hogyan tudta elhozni a férjétől a gyerekeket. Sok szerencsés véletlen, és a szerencsétlen háború, és most itt vannak. Egész délutánt együtt töltöttük, elvittük Marijamot a kisállatkereskedésbe vettünk a kismalacainak mindent amit gondolt.
Este amikor jöttünk el kérdeztem mire lenne szüksége, sok ruhát nem akar gyűjteni, és neki és Marijamnak van is elég, de a két kisfiú mint az égő tűz gyorsan elhasználja a rajtuk lévő ruhát, és nekik kevés a 3 garnitúra.
Késő éjjel értünk haza, hétfőn vagy kedden vissza megyünk, remélem addig sikerül valahonnan kisruhákat szerezni. Azt hittem könnyebb lesz, de mindenki azt mondja már tovább adta. Inkább neki álhattam volna varrni, azzal az erővel, amivel itt kínlódtam és irkáltam ide oda.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése