7 éve nem írtam

Nézem a szerkesztő alatti bejegyzések dátumait, és látom utolsó előtti bejegyzés 2011. 7 éve nem írtam, 7 éve nem éreztem késztetést, hogy írjak, most pedig úgy érzem írnom kell. Ki kell írni magamból ami történik.
Szerdán sokat beszéltünk Sziluval. Sokat sírt. Azt mondta látod Zitukám, nincs nekem családom. Látom, már hogyne látnám. Láttam, hogy a nagymamád nevelt fel, sokáig meg sem mertem kérdezni miért. Azt hitte a szülei meghaltak és árva. Nem haltak meg, de tényleg árva, se apja, se anyja. Beszélnek, de nem kérdezik meg hogy van. Vannak, de minek. Szeretetet egy csöppnyit sem kap. Pedig nem vágyik másra, csak szeretetre. Sokat gondolkozom rajta, mert nem érdemelte ezt meg. Hiszen annyira jó lelkű, egy bogarat is inkább kitessékel a lakásból, mintsem agyonnyomja.
3 vágya volt az életben, nem BMW, nem Bora Borai nyaralás, és nem drága ékszerek. Csak hogy főzhessen a szerelmére, vasalhassa az ingjeit, és nevelhesse majd a közös gyermeküket. Tulajdonképpen egybe is tudom tömöríteni a 3 kívánságot, ami nem más, mint egy normális családi élet, ami neki nem adatott meg.
Túl szigorú a sors, mert ezt a keveset sem kapta meg. A srác nem volt méltó sem a szeretetére, sem a hűségére, csak kihasználta 20 éven keresztül. Kihasználta a naivitását, a jóságát, és elvette a fiatalságát. Az esélyt, hogy találkozzon valakivel, akivel boldog családi körben élhet.
Én 44 vagyok ő is 40. Eljárt felettünk is az idő. Volt egy visszatérő álma. Emlékszem sokszor jött fel hozzám, és mondta Zitukám már megint azt álmodtam egy kisbaba van a kezembe, de kiesik a kezemből. Rettenetes, de a már látom az álma jelentését. A jövőjét álmodta meg, vágyott egy babára, de eljárt felette az idő. Egyedül van. 4000 km-re egy kis szigeten és most itt ez a tragédia, a nagymamájával. Várható volt, hiszen tavaly a 90-et töltötte be. Tudtuk egyszer majd meg fog halni, és ha bekövetkezik nehéz lesz elfogadni.
Szilu tegnap kapott róla híreket. Még él, de nem ébred fel. Az orvosok sem értik, miért nem ébred föl. Talán nem akar felébredni. A szomszéd néni is azt mondta, sokat beszélt mostanság a halálról, hogy már elfáradt és már nem akar élni. Két hete kórházban volt, és kiderült gyomorrákja van. Erős gyógyszereket kapott, amitől szédült is. Lehet bevett több fájdalomcsillapítót is, és az ütötte ki. Lehet szándékosan tette, lehet egyszerűen nem tudta, hogy a kettőt nem szabad együtt. Nem tudjuk. Csak azt tudjuk, már nem akart élni fáradt volt.
Ma csütörtök van, reggel bejöttem a városba. 11-kor felmentem a kórházba érdeklődni, de be nem engedtek, nem vagyok hozzá tartozó. A nővér nagyon kedves volt, mert legalább azt megmondta nem változott az állapota, még él, de nincs eszméleténél.
Hazajöttem, átmentem Marika néninek elmondani mit tudtam meg .Behívott és beszélgettünk. Marika néni elmondta 56 éve itt él, és Mancika a férje haláláig nagyon zárkózott volt, nem beszélt senkivel csak köszöntek. Az utóbbi időben kezdtek el beszélgetni, mindketten egyedül vannak, Marika javasolta kicsit tartsanak össze. Aztán egy fél óra múlva végre Marikából is kibukott, amit már a közös képviselő feleségétől tudtam, hogy hozzá sem járnak a gyerekei. Ő is beteg, sokmindenre műtötték. 4 éve egyik fia sem járt nála, nem tudja mivel bántotta meg őket. 4 éve nagyon beteg volt, mikor kijött a kórházból még a fiánál volt a lelet, és azt mondta majd hívja, de azóta nem hívta.
Megkérdeztem miért nem hívja fel, miért nem kérdezi meg, azt válaszolta nem akarok a gyerekeim előtt megalázkodni. Erősködtem ez így nem jó, hiszen őrlődik, ettől csak megbetegszik az ember. Kértem adja meg a számukat telefonálok én, de ezt le kell rendezni ez így nem maradhat. Csak mosolygott, és azt mondta inkább beszéljünk arról, milyen az idő Bécsben. Holnap elutazik 3 napra oda. Pár jótanáccsal elláttam, megnéztem az interneten milyen idő lesz és haza jöttem. Azóta azon gondolkozom, min veszhettek össze ennyire, hogy egyik fia sem néz felé. hm. Akarom ezt tudni, nem, nem akarom megtudni, főleg nem a saját bőrömön. De nem jó ez így. Egyedül van, nagyon nagyon egyedül van. Sokat sír, beteg a húga is, már csak a halálát várják. 

Nap ami erősebbé tesz

Drága Szilukám biztos vagyok benne, hogy évek telnek majd el, hogy ezt meg tudd hallgatni, de azt akarom tisztán megmaradjon minden részlet, így leírom Neked mi történt pontosan. Majd egyszer évek múltán elolvasod.
Vannak napok amikor az a mondás jár a fejemben, hogy ami nem öl meg, az megerősít.
Előző este 11-kor értem haza egy négy napos útról. Kellemes volt, minden fennakadás nélkül, fiatalos csoport sok gyerekkel, szinte gondok nélkül. Hazafelé útközben elkezdtem olvasni az Árnyalatnyi remény című könyvet, amit indulás előtt vásároltam. Érdekes volt, mert nem akartam bemenni a könyvesboltba, és valamiért mégis bevitt a lábam, és az akciós pulton ez előtt a könyv előtt álltam meg, amiről már olvastam. A litvánok kitelepítéséről szól. Hazafelé olvastam a buszon, többször össze kellett csuknom a könyvet ne sírjam el magam rajta. Munka közben nem lehet.
De itthon végre befejezhetem a könyvet már csak 30 oldal maradt. Ahogy olvastam rájöttem, még szerencse, hogy nem volt időm eddig eljutni a buszon, mert az utolsó 30 oldalt konkrétan végig bőgtem. Csak arra tudtam gondolni az embertől nincs rettenetesebb szörny, és milyen jó, hogy nincs gyerekem.
Miután rendbe jött az arcom, eltűnt a kibőgött szem alatti táska elindultam a városba. Hazaérkezvén láttam Marika a földszinten kopogtatja az ablakokat a barátnőm mamájánál. Kérdeztem azonnal mi a baj. Marika mondta, hogy valami nem stimmel, Mancika nem válaszol se a telefonra, se a csengetésre. Mondtam neki, hogy megkérdezem Szilvit mikor beszélt vele. Számítógép bekapcs, interneten hívom, mivel Cipruson él. Óvatosan hátulról jövök az érdeklődéssel, hogy van, mi újság vele, fáj e még a keze. Nem is rögtön válaszolt, de mikor írt rákérdeztem mit csinál, a válasz az volt sírok itthon, mert mamám nem veszi fel a telefont. Mondtam neki várj, utána nézek.
Átmentem Marikához baj van, nézzünk jobban utána mi lehet. A földszinti szoba ablak résnyire nyitva volt, függöny behúzva. Tanakodtunk, és arra gondoltunk megkérdezzük Bélát a szomszédot nem e tudja a felső szomszéd hol lehet akinek kulcs van. Nem tudta, de megkérdezte a barátját mi a teendő ilyen esetben. Azt mondták mentőt kell hívni, és hozzá tartozó jelenlétében nyithatja ki az ajtót a tűzoltó... A gond itt kezdődik. Hozzátartó a fia, felé sem néz. A menyét felhívtam, de különösebben nem izgatta, közölte ő most elutazott, mit csináljon. Hát igazán nem tisztem megmondani egy felnőtt embernek mit csináljon.
Felmentem egy felmosó botért és elkezdtem vele elrángatni a függönyt, a sötét függönyt sikerült, de a világos fehér még mindig takarta, hogy lássuk mi van bent. Az ablakot nem tudtuk beljebb tolni, mivel rács is volt az ablakon és belül össze volt akasztva. Az jutott eszembe kampó kellene elérni a fehér függönyt. A férjemet hívtam nincs e a megyeházán valami kampós eszköz, nem volt, de adott egy jó tanácsot, esernyő. Felrohantam egy ernyőért aminek kampós vége volt, elértem a fehér függönyt, és húzni kezdtem kifelé az ablakon. Mondtam ajaj, le fogom szakítani, mit fog szólni Manci néni, bár inkább kapjak ki tőle, csak ne legyen semmi baja. A függöny leszakadt és elkezdtünk kukucskálni a szobába. Lökdöstük az ablakot. Ekkora már a fél ház össze szaladt. Akkor megláttuk a bokáját a kis zokniban. Béla azonnal hívta a mentőket. Egy perc alatt ott voltak a tűzoltókkal. Hozzátartozót kerestek, de azt nem tudtunk előadni. Szólintgatták, az ablakon, mondtam ezen már túl vagyunk. Javasoltuk, hogy az ablakon ha be tudnának menni, akkor belülről ki tudják nyitni az ajtót, és nem kell szétverni az egészet. Így hoztak egy flexet és levágták a rácsot. Az egyik tűzoltó bement és kinyitotta az ajtót, be tudta engedni a mentősöket. A tűzoltó fiú elmondta, hogy látta igen bent van és nagyon nincs jól. Eszméletlenül feküdt az ágyban. Hosszú percek teltek el, mire az egyik mentős mondta, hogy él, de kritikus az állapota. Közben újra hívtam a menyét, már a lánya vette fel, akire nagyon dühös lettem, mert azon problémázott ő most hogy jöjjön ide. mondtam neki bocs hogy szóltam és terheltelek vele, hogy a nagyanyád eszméletlenül fekszik a lakásban.
Végül egy szomszédjuknak szóltak, hogy jöjjön el nézze meg mi történt. Feri bácsi is mentős volt, nagyon kedves volt, mondta, hogy ő átveszi a kulcsot a mentősöktől. Mert ugyanis Manci néni fia, még mindig nem volt hajlandó oda jönni. Nem ismerem, de csak megvetni tudom ezért.
A mentősök sokáig voltak bent. Majd mondták, hogy az ablakon fogják kihozni, mert a hordágyat nem tudják kihozni a bútoroktól. Amikor kihozták buborék fóliába csavarták, oxigén palackra kötötték, intubálni kellett. Betették a mentő autóba. Feri bácsi átvette a kulcsot és bezárta az ajtót.
A közös képviselő felesége halkan mondta, Marikától is kell telefonszámot kérni, ő is így lesz, már vagy 4 éve nem látogatják a gyerekei, az unokája is elmegy mellette az utcán.