Idegesen, feszültséggel telve érkeztünk, már abból is vita
kerekedett miért oda parkoltam ahová, miért nem közelebb, de tudom ideges és
nem kell komolyan venni. Valójában el sem tudom képzelni milyen érzés lehet,
arra várni, hogy megtudjam milyenek az esélyeim, mennyi lehet hátra. MRI -nél
nincsenek sokan, gyorsan megvan a vizsgálat, majd megyünk a másodikra, ahol
tele a váróterem. Persze a létszámot felezni kell, ide senki nem jön egyedül,
vagy legalábbis csak nagyon kevesen, de van, akit az egész aggódó család kísér.
Érezni a levegőben a végtelen nyomasztó fullasztó érzést, a rettegést. Aki már
sokadszorra jár itt, igyekszik lazán viselkedni, de látszik a szemében az
ijedtség. A fekete hajpántos a lányával érkezett, sportos öltözékben, agyműtétje
volt, kontrollra jött, kezében tartja a friss MRI vizsgálat eredményét és
várakozik, közben arról mesél, mennyire szeret a Duna parton futni, de az orvos
azt mondta, ezt inkább hanyagolja, a végszava: " annyi baj legyen,
legalább élek" behívják, kis idő elteltével érkezik, gyorsan pakol. Nem
látszik az arcán megnyugvás, vagy öröm, inkább aggodalom. A lánya megkérdezi,
anya minden oké? A nő ránéz és igyekszik lazának látszani - azt válaszolja
persze. Valahogy nem vagyok biztos a válaszában, a lánya még fiatal, talán 13
éves lehet, talán nem is akarja terhelni a valósággal. Szemben velem fiatal
srác, idősebb nővel ücsörög. Látszik a járásán, valamilyen küzdősportot
gyakorolhat. Először azt hiszem ő a beteg, mert a hatalmas borítékot ő
szorongatja a kezében. Óvatosan vizslatom a kopaszra borotvált fejét, hogy van
e rajta műtéti heg, de nem látok. Eszembe jut az a fiatal házaspár, akikkel a
múltkor találkoztam, a srác kb. ugyanolyan korú lehetett, mint az, aki szemben
ült velem csíkos pólóban. Emlékszem akkor úgy érkeztem, nem beszélgetek
senkivel, jobb lesz nekem is. Akarva akaratlanul jött a beszélgetés, mert
megkért vigyázzak a csomagjára, míg elmegy a mosdóba. Amikor visszajött
megköszönte, és megkérdezte én miért vagyok itt, ezek után természetesen én is
megkérdeztem őt. Elmondta agydaganata van, a sugárkezeléstől csak nőtt, és
csápos nyúlványos, nem tudták rendesen megműteni. Most alternatív étrendet
próbál ki, délelőtt csak gyümölcs, délután csak zöldség, magvak és némi hal. Jó
lenne még pulyka hús is, de a hipermarketből, hanem faluról, ahol valódi
környezetben valódi hús "készül". Közben megérkezik a felesége,
csinos törékeny, az arcán az aggodalom. Bizakodnak, és igyekeznek pozitívan
hozzá állni, amennyire csak lehet. Nézem őket milyen helyes fiatal pár, és szívbemarkoló,
hogy egy halálos betegséggel küzdenek, ahelyett, hogy babakocsit tologatnának,
vagy egy vidám nyaralást tervezhetnének. Ők is akkor hétfőre voltak vissza
rendelve, meg is beszéltük, hogy találkozunk, de én mégsem tudtam menni, más
ment helyettem. Azóta is sokszor eszembe jutnak a váróban, vajon mi lehet
velük? Mi lett az eredmény? Él még a srác, vagy fiatal feleségének a lila ruhát
feketére kellett cserélnie? Ahogy ezen morfondírozok, a két idősebb hölgy
elkezd beszélgetni, amiből kiderül a fiatal srác az idősebb fekete kosztümös
fia, aki csak kíséri őt, mert bármikor rosszul lehet, és ezért nem engedi el őt
sehová egyedül. A srác feláll, aggodalommal az arcán indul el kifelé, hogy
elszívjon egy cigarettát, mert attól tart akkor hívják be az anyját, amikor
pont kimegy, de megnyugtatják a többiek, hogy biztosan visszaérkezik. Negyed
kettő már fél 9 óta várakoznak. Közben egy 20 év körüli helyes fiatal pár
érkezik a rendelőből, a lány feje a fiú vállára borulva, és potyognak a
könnyei, keservesen sír, egy férfi - talán az apja lehet - láthatóan
nyugtatgatja. Közben érdekes jelenség érkezik, egy kb 160 kilós igen sötét bőrű
kopasz férfi, ujjatlan sötét kékben, tele tetoválva, na igen eddig még semmi
extra, talán ezt nem néznék megrökönyödött szemekkel, de a nyakában egy óriási
talán 8 -10 cm
átmérőjű arany színű - én csak bikaláncnak hívom - objektum. Más környezetben
még talán nevetnék is, de ebben a környezetben groteszk. Nézem az emberek
arcát, a legtöbb emberen a megvetés, és lesajnálás ül ki. Közben egy idős
házaspárra leszek figyelmes. A bácsi kedves arcú 80 év körüli, arcán a
mosolygás ráncai. Látszik olyasvalamivel töltötte a napjait, ami mindig örömmel
töltötte el. Talán állatokat nevel, vagy valamit készít, alkot, azok arcába
vésődnek a mosolygás ráncai. Kis mackónadrág, mellényke és kardigán van rajta.
Látszik, egyszerű és nagyszerű emberek lehetnek. A felesége a kezét tördeli, és
a mellett lévő hölggyel beszélget, nem hallom miről beszélgetnek, de közben
szólítják őket. Amikor kijönnek, a bácsi arcán nyugodt és boldog mosoly, a
felesége lehuppan vissza a várószékre, és az idegen nő vállára borulva sír, hál
istennek a boldogságtól. Lassan megnyugszik, és lassan elindulnak, közben
nézelődöm. Kicsit később látom állnak a lift előtt és várják, hogy érkezzen. A
kicsike bácsika boldogan álldogál, felesége akárcsak egy pici lányka örömében
ugrál mellette, kis barna hátizsákkal a hátán és úgy puszilgatja, fogja a
kezét.
Közben mellettem két másik hölgy. Az egyiken narancssárga
sportos térdnadrág, kosztümkabáttal, magas sarkúval, és egy sportos sapkával,
vélhetően a hulló haját próbálja palástolni. Látszik nem parókát, mert a
hátrafésülte a sapka alá és látszik a hajtöve. A másik hölgy, tipikus elegáns
pesti nő. Arról beszélgetnek, milyen sok a rákos beteg, és milyen szörnyű egyre
több fiatalt tolókocsiban látni, mert már annyira elemésztette őket a rák, hogy
járni sem tudnak. Mi okozhatja, latolgatják, egyikük azt mondta, egy orvos
szerint a stressz az oka, a másik azt mondja, na igen könnyű mindent arra fogni,
amit nem tudnak mitől van. Lassan rátérnek a kezelési gyógymódokra,
narancssárga nadrágos azt mondja, egy német gyógyszer lenne a tüdőrákjára, de
560 000 forint lenne egy adag. Mit csináljon, adják el a házukat? Az elegáns nő
azt mondja, amit az ő férje szed még drágább, Amerikából hozatták, és még csak
kísérleti stádium. Egy hölgy lép oda hozzám, hogy szerintem mennyit kell itt
várni, már reggel óta itt várakoznak a lányával. Ismerős a terem másik végén
ücsörgő lánya, meg is kérdezem megyeiek e, az igenlés után a városunk névre is
igent kapok, nem véletlenül ismerősök. Elmondja, először vannak itt, a lányának
a gerincével van valami probléma, de nem tudják mi, és semmit nem tudtak a
kisvárosban mondani, de hallottak az orvosról, akihez jöttek, hogy nagyon jó,
ezért jöttek fel. Én is csak megnyugtatni tudom, igen valóban nagyon emberséges
és jó orvos, nagyon jó tapasztalatunk vele. Talán ő az első orvos, akitől
emberséget, türelmet és biztatást kaptunk. Ahogy morfondírozunk meddig kell még
várni, szólítják őt, gyorsan elköszönök, és kapom a nagy borítékot, én is
bemegyek. Az orvos már nagyon fáradt, rengeteg betege volt, de ennek ellenére,
türelmes, és meglepő módon mindent tud az elmúlt hetekben történtekről. Az
eredmény, emberi logikával sem mondható jónak, hiszen növekedés állt be, de
azzal győzköd, hogy a besugárzás miatt van, és normális, de talán ő is tudja,
látja már, nem lehet sok hátra, de nem akarja rontani a helyzetet, nem akar
fájdalmat okozni a rideg valóság kimondásával. Elköszönünk, kilépünk az ajtón,
a még várakozók, most a mi arcunkat vizslatják, vajon minden rendben van?
